- Kezdőoldal   Apró   Fórum   Humor   Mobil   myPage   Modell   Randi   Erotika  
 
Nap képe
Nap vicce




 
Kezdõoldal - Kutyatár
Lulu, a németjuhász
/2005-01-19/  << Nyomtatható verzió >>

A bal oldali lehetne Rocky,
de a másik túl szép,
hogy Lulu legyen
"Kutyatár" című rovatunk ettől az alkalomtól kezdve néhány héten  át ebekről szóló történetekkel fog folytatódni. Ezek valós eseteket mesélnek el, s talán nem válnak kárára annak sem, aki korábban nem igazán kedvelte a kutyusokat, aki meg nagy barátjuk, az biztosan szívesen veszi ezeket a sorokat.

Címszereplőnk egy ideje már kikerült a sztori átadójának látószögéből, de ha még él valamerre, akkor bizonyára sok mókás jelenet okozója az "öreg hölgy".

   Körülbelül 2001-et írhattunk, annak is valamelyik késő tavaszi vagy kora nyári hónapjában jártunk, amikor ismeretségünk elkezdődött Luluval. Én - mi tagadás - biztonsági őrként tengettem a mindennapjaimat (meg az ünnepeket is sokszor). Egy olyan gyár hatalmas területét őriztük, mely a város szélén helyezkedik el, s ahol a kutya nagy hasznára válik a "szekusoknak" munkájuk elvégzésében. Volt már egy gyönyörű német juhászkutyánk, egy kan, de szerettünk volna mellé még egyet, egy lánykát.

   Jó kapcsolatban állt a cégünk az ugyancsak a város határán lévő eb menhellyel, s időnként kilátogattunk hozzájuk egy kis mustrára. A fentebb jelzett időben éppen a kenneleket nézegettem, illetve a lakóikat, amikor megakadt a szemem egy furcsa tartású, de nagy, barátságos, bamba szemekkel néző német juhászon. Egyedül volt, nem osztotta meg senkivel lakhelyét, s elég lerobbantnak látszott. A menhely munkatársa elmondta, hogy neve nincs, nőstény, kora 5-6 év körül mozog, és már jó ideje náluk van, nem igazán tudnak mit csinálni vele, mert nem akarja elvinni senki. Ekkor, beszédünk "témája" előkecmergett a kennel árnyékosabb részéből, hogy hallja, miről is szól a diskurzus. Csámpás Rozi megfelelő név lenne a számára - gondoltam. Valószínűleg a kevés mozgástól elmeszesedtek idősödő csontjai (mondanom sem kell, később kiderült, hogy megvan már legalább 7-8 éves), esetleg születésétől csípőficamos. Azonban nagyon nyugodtnak tűnt, barátságosan kidugta az orrát érdeklődésemre, és bőszen nyalogatta belógatott praclimat. Ráadásul nőstény! Őt vinném, ha lehet - határoztam el magam.


Efféle gyerkőcökből
sok "keletkezett"
   A lényeg, hogy egy hét múlva már nálunk volt Lulu - addig még megvizsgálta egyszer az állatorvos, meg beadott neki 1-2 éppen szükséges oltást. Megismerkedése zökkenőmentesen zajlott Rockyval, a kannal. Ezért is vittem oda, mert az említett kutyaúr eléggé szabados életet élt - ha éppen sikerült kiszivárognia figyelő tekintetünk látóköréből -, de reméltem, hogy majd Lulu segítségével lenyugszik. A kicsit öregecske, kicsit hepciáskodó "madame" be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, mert Rocky innentől kezdve kevesebbszer próbált meg elcsavarogni és kezelhetőbbé vált - ahh, a szerelem!

   Lulu, meg - egyébként fogalmam sincs miért adtam neki ezt a nevet, egyszerűen csak jobban megnéztem, aztán kiböktem - elkezdte gyártani az utánpótlást. Minden félévben egyszer lefialt (a lelányalt, hogy tetszik?), ám rögtön az elsőnél észre kellett vennünk, hogy valami hiba csúszhatott a családtervezésbe, mert a kölykök fele német juhász volt, a többi meg hófehér, esetleg foltos. Erre magyarázat az, hogy a kutyáknál több pete érik fogamzáskor, így ha rövid időn belül különböző kanok is megtisztelik férfiasságukkal a leendő mamát, akkor előfordulhat, hogy egy csapatra való ilyen, meg egy kosárnyi amolyan "gombóc" születik. Szóval ez esett meg a mi Lulunkkal is, amiben sejthetően a szomszéd tanya zordon kuvaszai közül az egyik lehetett a ludas. Ez van: kicsit felemás, de a "mi" gyerekünk. A kis masszív négylábúak amúgy is hamar gazdára találtak, mert a helyi munkások, meg néhány ismerős mindig elhordta őket ajándékba.

   Innentől, azonban jobban ügyeltünk a csalfa Lulura, mondhatni, néha inkább kellett őt őriznünk, mint az amúgy eléggé nyugis gyárat. Mókás volt - így utólag, akkor viszont szidtuk rendesen a csámpás vénlányt -, amint egyszer csak megindult őkelme, és megpróbált elslisszolni az orrunk elől éjszaka. Sokszor sikerült is neki, azonban, ha résen voltunk, akkor nem egyszer kaptuk grabancon, amint éppen a légyott helyszíne felé tevegel (ez a legjobb hasonlat hullámzó mozgására). Ezekben az esetekben a szomszéd lovag (majdnem kétszer akkora, mint Rocky) is arra volt megtalálható, ám minket meglátva általában megfutamodott - ha nem, hát kicsit ijesztőbben léptünk fel, aminek minden alkalommal megvolt a hatása. A bűntudatos Lulut, meg korholó szavak kíséretében hazaterelgettük - ilyenkor persze a szokásosnál is lassabban menetelt, meg minduntalan talált valami érdekeset akár a tükörsima aszfalton is.

   Aztán az is érdekes volt a hölgyikével kapcsolatban, amikor kiderült, hogy igazából ő a vezér a két kutya közül. Koránál, tapasztalatánál fogva - igaz, ehhez kellett Rocky széplelkűsége is - általában irányította a kettejük kapcsolatát, hiába kellett volna elvileg a kannak dominánsnak lennie. Néha a sarkára állt a fiú, de ezek csak fellángolások voltak, s a végén úgyis az történt, amit a nő akart - mint nálunk embereknél, nem de bár? Nyaranta (két idényt húztunk le együtt ugyanazon a telephelyen, ami ritkaság ebben a szakmában) azzal a produkcióval állt elő az egyre és egyre új oldaláról bemutatkozó eb, hogy ha slaggal locsolt valaki a közelében, akkor oda caplatott és elkezdett kapkodni a vízsugár után. Képes volt hosszú percekig is hadonászni, mire megunta.


A környezet hasonló volt
   Ja, és ha már a játékosságánál tartunk, meg kell említeni, hogy minél több időt töltött nálunk, annál fiatalosabb és egészségesebb, szebb lett. A járása sajnos már nem volt javítható, de az életkedve összehasonlíthatatlanul magasabb szintre szökött, mint azé a kutyáé, aki néhány hónappal előtte még a menhely kalickájában szomorkodott. Láthatóan - minden rosszalkodása ellenére - nem felejtette el, hogy kihoztuk onnan, s szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nekem, pedig gyakorlatilag bármit megengedett (lévén, én választottam ki őt, a többiekkel csak nálunk találkozott először). Emlékszem, hogy mikor kiskutyái lettek, már rá egy napra odaadta őket a kezembe, ha benyúltam értük az óljába - más valószínűleg nem úszta volna meg egy szelid morgással.

   Aztán nálunk nagyon sok kullancs garázdálkodott, mert a közeli fenyőerdőből elmásztak a gyárig (vagy a blökik csavarogtak arra időnként). Ezeket, bizony rendszeresen ki kellett szedegetni belőlük, és nem ritkán lehetetlen testtájékon fúrták bele magukat a kutyába. Képzeljék el, amint Lulu vagy Rocky a szája legszélén, hordoz egy magát jól megtermettre szívott élősködőt! Amúgy is zavarja, hát még az, amikor nekiállok egy kézzel lefogni, majd a másikkal valahogy kicsavarni a parazitát, s eközben vigyázni kell, hogy a feje benne ne maradjon - meg a kutyus meg ne harapjon. Elég hálátlan feladat, az állatorvost, például simán le akarta teríteni Rocky, mikor az megpróbálta. Szóval ezek is a bizalom jelei, amivel azonban nem szabad visszaélnünk, mert azzal saját kicsinységünket mutatjuk csak be!

   Visszatérve Lulura, az is emlékezetes marad, amikor megpróbált labdázni velünk. Valahogy a kétballábas gyerekre emlékeztetett, amelyik a torna órán mindenképpen részt akar venni a többiek focizásában, ám nincs hozzá érzéke, s ezért nevetség tárgyává válik. Szerencsére Lulu esetében ez nem okozott lelki problémát, mert bár jókat derültünk rajta egy-egy ballépése után, de ő is remekül szórakozott, s szinte éveket fiatalodva kergette a félig lapos gumit.

   Még sorolhatnám a - lehet, hogy csak számomra - érdekes sztorikat, de ennyi lényegében elég ahhoz, hogy mindenki meglássa: mi, ugyanannyi hasznot húztunk az egy vagy több kutya jelenlétéből, mint mondjuk Lulu belőlünk (kikerült a menhelyről). Túl azon, hogy nyugisabban tudtunk esténként pihenni (24 órás szolgálat, és egy idő után már ki tud állandóan ébren maradni!?), valamint túl azon is, hogy ők voltaképpen munkaeszközök voltak számunkra, más hasznunk is származott belőlük. És ez nem más, mint az, hogy volt egy kedves társ, aki felvidított a dögunalmas munkanapokon, akire oda kellett figyelni, aki nem pofázott vissza és nem dirigált állandóan marhaságokat. Aki bizonyságot tett róla, hogy humor és játékosság terén még sokat tanulhatnánk tőlük mi, sokszor túl komoly emberek.

Koppányi Szabolcs

  Kapcsolódó cikkek
- A magyar vizsla
- Boni, a skót juhász
- A pumi bemutatása
- Kutya mondja: vau!
- Mit szabad, és mit nem - folytatás
- Mit szabad, és mit nem?
- A picitől a versenyzőig
- A verseny
- Agility szabályok, pályamunka
- A karika, távolugró akadályok, asztal
 
Bejelentkezés
Név:

Jelszó:

Bejelentkezés
Regisztráció
Elfelejtett jelszó
Keresés

rovaton belül
Keress


Randi

Impresszum   Médiaajánlat   Partnereink
© 2005 Debreceni InfoPortál