Debreceni InfoPortál
©  2004  dip.hu  Minden jog fenntartva.
Katonák a gátakon
A „Köszönet napja” alkalmából kérdeztük a Bocskai István Lövészdandár árvízi védekezésre kivezényelt honvédeit a víz közvetlen közelében eltöltött napjaikról.
/2006-05-19/

Fotó: Nagy Péter Törzsőrmester
Mivel már április elseje óta készültségben állt a dandár és ezért folyamatosan figyelemmel kísérték a helyzetjelentéseket, szinte nyilvánvaló tényként kezelték, hogy bekövetkezik az a pont, amikor szükség lesz erőik bevetésére a gátakon. Lelkesedésből nem volt hiány, önkéntesek hada jelentkezett a feladatok elvégzésére, hisz a víz megfékezése mindenki érdeke, így senki nem vette tehernek a küldetést.





Milyen állapotok fogadtak érkezéskor? Mi zajlott le Bennetek az első pillanatokban?

Általában volt 1-2 napunk megérkezéskor a felkészülésre, de egyes helyeken azonnali beavatkozásra volt szükség. Csépa térségében például, ahol a legtragikusabb volt a helyzet, egy perc halogatni való időnk sem lehetett, azonnal neki kellett látnunk a gátak erősítésének.

Megérkezéskor természetesen mindenkit foglalkoztatott a gondolat, hogy ha hirtelen probléma adódna, vajon, hogy s mint, merre fussunk, hogyan védekezzünk, de egy idő multán rezignáltan vettük tudomásul, hogy bár dolgozni kell, hogy sokak létét mentsük, de saját életünk közben veszélyben foroghat. Annak ellenére, hogy állítólag fél órával a katasztrófa előtt a bejelentés megérkezik, félelmetes volt belegondolni, mi lehet az a határ, amikor parancsba adják, hogy „gyerekek, azonnal pakolni kell, mert lassan szakad a gát”. Katonaként is sokat gondolunk a vészhelyzetekre, pont ezért tudunk igazán vigyázni magunkra és egymásra. Talán ennek és a pontos tervezésnek tudható be, hogy a legnagyobb személyi sérülés egy-két, a megerőltetéstől begyulladt alkar volt.


Mennyire volt megfeszített a munka? Jutott-e idő a kikapcsolódásra, a magánéletre?

12 órás váltásokkal dolgoztunk, ami főleg éjszaka volt megterhelő, hiszen a hideg, a fáradtság rettenetesen megterheli az embert, ráadásul ilyenkor nehezebben vehető észre a legtöbb probléma, így amint egy pillanatra a feladat engedte, az instabil pontokra pillantottunk. Egyes pozíciókban lehetett ugyanis érezni, hogy instabil a gát, bár, ha azt mondjuk, hogy mozog, akkor már szakad is. Tehát a fizikai megterhelés mellett a lélektani hadviselésben is profinak volt mondható a víz.

Az elszállásolás biztonságos távolságban volt megoldva, utazás közben lazíthattunk, közben egy telefonhívás, egy sms még elment. Munka közben - időnként kínunkban - poénkodtunk, talán sokszor ez tartotta bennünk a lelket. A visszaúton és a szálláshelyen viszont a fáradtság vett erőt rajtunk, inkább a pihenésnek szenteltük időnket, de azért, ahogy belefért, elszórakoztattuk egymást a sátorban. Gyomaendrődön éppen „Sajt és túrófesztivál” volt, így amikor egész nap csak készenlétben voltunk és akinek volt ereje és kedve, a fesztiválon részt vehetett. Idézőjelben így szórakoztunk.

Milyen volt a kapcsolatotok a gátakon dolgozó civilekkel? Mennyire volt összehangolható a munka?


Mivel mi összeszokottan és parancsra cselekszünk, kb. 2-3-szor hatékonyabban működtünk, mint a civilek, ezért leginkább elszeparáltan tevékenykedtünk. Nem voltunk teljesen különválasztva a többiektől, az megoldhatatlan és értelmetlen lett volna. Dolgoztunk együtt a kisebbségekkel is, abszolút mindenki egymásért küzdött, senki nem húzta ki magát a munka alól. Ők is ugyanúgy napszámban, órabérben tették a dolgukat, mint mi. A helyi vízügyesekkel is folyamatos kapcsolatban voltunk, hiszen idézőjelben mindig a voltak a parancsnokok, Ők felügyelték, Ők határozták meg a főbb elvégzendő folyamatokat, Tőlük kaptuk az utasításokat. Persze volt egy néni, aki a saját házát féltette, próbálta önhatalmúlag „kommendírozni” a katonákat, hogy hová tegyék a homokzsákokat, de nekünk egy pontosan meghatározott parancsot kellett követnünk. Ennek ellenére másnap valahogy mégiscsak ott termett egy-két homokzsák…

Békésszentandráson viszont, ahol igencsak állt a bál, csodálkoztunk, miért nincsenek civilek a gát környékén, aztán kiderült, hogy egyáltalán nem volt tájékoztatva a lakosság a vészhelyzetről. Tették ezt talán a pánikhangulat megakadályozása végett.

Mi volt a helybeliek reakciója, érkeztek-e visszajelzések?

Nagyon jól fogadtak minket, megkérdezték, honnan jöttünk, meddig maradunk, örülnek, hogy segítünk nekik. A lányok boldogok, kedvesek voltak, elláttak szendviccsel, kávéval, de volt egy néni, aki majdnem el is pityeredett. Próbált Ő mindenkinek ételt, italt adni, majd a végén azt mondta: „hát, gyermekeim, kifogyott a kamra. Hogy Maguk mennyien vannak…”

Gyomaendrődön távozáskor sültkolbásszal kedveskedtek, majd úticsomagot is kaptunk, a polgármester pedig személyesen köszönte meg a segítséget. „Köszönjük fiúk. Ez profi munka volt!”

Az interjú elkészítésében megköszönjük Tamás Gergő hadnagy, Nagy Péter törzsőrmester és Gulyás László szakaszvezető közreműködését.